Singer Vera visszaemlékezése Hanula Judit tanárnőre
Hanula Judit A homályba vész, mikortól lett barátság a kolleganői kapcsolatunkból. Talán éppen akkor, mikor Ő elment a Szerb Antalból.
Voltam Vele osztály kiránduláson Szlovákiában, NDK-ban. Bejártuk közösen Angliát, fiainak szedtük a bokrok alól, innen-onnan az üdítős-, sörös dobozokat, mert akkor még nálunk ezek ritka kincsek voltak és a fiúk ezeket gyűjtötték. Emlékszem egy egész falat betöltő gyűjtemény lett padlótól a plafonig.
Felejthetetlen volt számomra a Szlovák paradicsomban töltött sátorozás Vele és a fiúkkal.
A fotózás: sokat mentünk szép lépcsőházakat, szecessziós házakat fényképezni, vagy virágokat, Ő nagy türelemmel fotózta a bogarakat hasalva, guggolva várta a pillanatot.
Együtt kezdtük a családfakutatást, jártunk a levéltárba.
Akvarell De a mindennapokban is sokat segített nekem, hogyan kezeljem a muskátlit vagy az orchideát. Hogyan tegyem el a cseresznyét, epret télire, mit csináljak, ha magas a vérnyomásom...
Ha a lakásomban körbe nézek, szinte mindenről Jutka jut eszembe: akvarell képei, vázája, de a gardróbszekrényemet Ő tervezte.
A napokban jártam az országban erre-arra megfogalmazódott, hogy ezt el kell mesélnem Jutkának, lila színű virágzó mezőt láttam, nem tudom milyen növény ez, majd Jutka megmondja… hát sajnos erre nem kerülhet sor.
Elment.
Eszterág Ildikó (a Szerb Antal Gimnázium egykori tanára) beszéde Hanula Judit kiállításának megnyitóján 2015.11.30-án
"Tisztelt Egybegyűltek!
Mint azt a felkonferáló szövegben hallhatták, Hanula Judit a barátom. Valóban. 32 éve ismerem, sok időt töltöttünk és töltünk együtt, ezért van bátorságom azt mondani, élete tanúja vagyok.
Jutkát akkor ismertem meg, amikor tanítani kezdtem egy fővárosi gimnáziumban. Az édesapám, aki akkoriban szakfelügyelő volt abban a kerületben, ahol az intézmény működött, jól ismerte a tantestületet. Mi sem természetesebb, mint hogy sűrűn faggattam arról, milyenek is lesznek jövendő munkatársaim. Ő csak nyugtatgatott, ne izguljak, van ilyen is meg olyan is közöttük, de mind rendes ember, nem fogom rosszul érezni magam közöttük. Egyvalakire azonban különös hangsúllyal hívta fel a figyelmemet. Egy jópofa nőre, akinek van egy csomó gyereke, rajzot tanít, és szerinte jól ki fogunk jönni egymással.
Az első alkalommal, amikor sok-sok évvel ezelőtt egy augusztus végi napon az iskola lépcsőin baktattam, az előttem lépkedő nőt némi szemrevételezés után megszólítottam. "Ugye te vagy a rajztanár." Visszafordult, és megkérdezte: Hát te ki vagy? Megmondtam. Mint ahogy azt is, miért szólítottam meg. Valóban ő volt, a tantestület egyedüli rajzosa, jövendőbeli barátnőm.
Hanula Judit 1947-ben született. A Képző és Iparművészeti Gimnáziumban érettségizett, ahol "kerámiakészítő" szakmunkás végzettséget szerzett. 1969-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán, ahol Pátzay Pál volt a mestere. De nem szobrászként, hanem művésztanárként folytatta tevékenységét. 17 éven át középiskolásoknak tanított művészettörténetet és kerámiát, majd 1986-tól a Postás Művelődési Ház Gyermek Szobrász Körét vezette. Festeni 1992-ben kezdett Ferk Ilona és Topor András festőművészek útmutatása mellett. Tagja a Tokaji Művésztelepnek. Képei rendszeresen szerepelnek országos kiállításokon, például a Szolnoki Triennálén, a Debreceni Nyári Tárlaton, a Pasztell biennálén, a Tájképfestészeti biennálén, a Hódmezővásárhelyi Őszi Tárlaton. Egyéni kiállítása n,n volt. Képeit pasztell és akvarell technikával készíti.
Különös művészi életút. Eleje van, amit a folytatás előtt hosszan tartó űr követ. Van benne fordulat, egy nagy váltás, aminek látszólag nincs magyarázata. De ha közelebb ereszkedünk azokhoz a tevékenységekhez, amik Jutkát jellemzik, koherens, összefüggő kép tárul elénk, aminek egy főszereplője van: a természet. Nemigen emlékszem, hogy ezen kívül bármi más képes lett volna olyan módon lekötni őt, mint az állatok vagy a növények. Ő nem bélyeget gyűjt, hanem állatkoponyát és bogarat. Nem túrázni jár, hanem gombászni. Nem a hegycsúcs meghódítása izgatja, hanem a fűből kikandikáló virágok. Ezerszer elmondta, biológusnak készült. Mindez még hihető is lenne, ha a főiskolás művészéveket követő hosszú szünet után nem kezdett volna újra alkotni. S ha az átmenet éveiben nem nyúlt volna folyton folyvást egy sajátos, de a végkifejlet szempontjából fontos eszközhöz, a fotóhoz. Mindig volt fényképezőgép a keze ügyében, amivel a legképtelenebb helyzetekben is százszámra örökítette meg a körülötte lévő világot.
Mi is a fotó? Lenyomat. Az épp akkor és épp ott látott valóság mása. Helyhez és időhöz kötött dokumentum, amelynek pixelein az eredeti objektum hű képe látszik. Az egész azonban magán viseli készítőjének személyiségét. A fotó egyrészt egzakt, mint a tudomány, másrészt szubjektív, mint a művészet. Ez is, az is. S bár mindkét látásmód célja a valóság birtokba vétele, a tudomány az általános megragadására törekszik, a művészet épp ellenkezőleg, az egyedit hangsúlyozza. Közös bennük az érvényességük. Sokszor ezt sem, azt sem értjük igazán, mégis hozzátesznek valamit a világról szerzett tudásunkhoz.
Hogy Jutka "csak" fotózott, abban ott lappang az elvetélt biológus objektivitás utáni vágya, és gátlástalanul felszínre tör a művész mindent a személyiségen átszűrő szubjektivitása.
Szeretném mindezt megmutatni a kiállítás meghívójaként szolgáló fotó segítségével. Mit is látunk? Egy pocsolyát? Egy templomtornyot? Egy pocsolyában tükröződő templomtornyot? Sokszoros az áttétel (hogy most a képből kiolvasható jelentések sokaságáról ne is beszéljünk), miközben a látvány, nem kétséges, ott volt a maga valóságában. Ott volt, de hogy ezt ebben a formában megnézhessük, szükség volt a szemre, ami ezt észreveszi, az agyra, ami meglátja, és képes ebben az egyediségben megragadni. Itt még eszköz rögzíti az élményt, a fényképezőgép közvetít, s technikai lehetőségei korlátlan változatosságát biztosítják a valóság megragadásának. S mutatnék még néhányat annak alátámasztásaként, hogy a fotók, bár önálló műtárgyként is működnek, mégiscsak a festmények előtanulmányai.
Hosszú volt a készülődés. Le kellett győzni a predesztinációt, s fel kellett cserélni a szobrászvésőt az ecsetre. Meg volt némi hitre is szükség ahhoz, hogy elhiggye, az, amit ő lát, van elég eredeti, s az, ahogy megmutatja, elég mesteri a bemutatásra.
Az akvarell a pillanat, a tovatűnő élmény megragadásának technikája. A pasztell átmenet a rajz és a festészet között. Mindkettő éltető eleme a foltokban feltett szín, az árnyalatok, s ideális eszközei a benyomás rögzítésének. Mint a 19. század impresszionistái, Jutka is a szabadban fest (megjegyzem, a francia impresszionisták híres csoportját már egy fényképész, Nadar is erősítette). Munkáit erősen meghatározzák az évszakok és napszakok, a fények és árnyékok. De itt már nem a gép rögzít, hanem a kéz. Minden, ami látszik, emberi konstrukció. A művészé, aki az egyediben megragadja a lényeget, s úgy adja közre, hogy az újat mutat a világból. Gyönyörködtetve.
Kérem, nézzék meg a kiállítást!
Eszterág Ildikó"
Tóth Emma, a Szerb Antal Gimnázium tanára
Hanula Judit Van egy világtól elzárt hely a Bakonyban, Ráktanya, ami kétféleképpen hat az ide látogatókra: vagy messze elkerülik a későbbiekben, vagy titkos, de "édes", igazi otthonuknak tekintik, és évről évre visszatérnek...
Ide tértünk vissza mi is évente, régi és új "szerbes" táborozó diákok, művésztanárok és szervezők. Itt ismertem meg - újra - Jutkát, kezdőtanár-korom szép mosolyú kolléganőjét. Sok év kiesett közben, de a művésztábor különleges miliője, a közös munka és felelősség, s mindenekelőtt a rengeteg játék, kirándulás és nevetés intenzívvé tette kapcsolatunkat: megismerhettem kedves, játékos, örökké fiatal, igazi énjét. Megismerhettem a gyerekek örök "Judit nénijét", aki megmentette, helyrepofozta az elrontott kerámiákat; aki őszinte, humoros kritikákkal és tanácsokkal segítette a rajzoló és festő gyerekeket; aki lelkesen szervezte a csendélet- és portréfestő kurzusokat; aki dohogott a rendetlenség miatt, de végül összerakta a szanaszét hagyott eszközöket. De megismertem a lelkes természetjárót is, akinek semmilyen állat vagy növény nem kerülte el a figyelmét, s aki meglátta azokat a fotótémákat, amiket amatőr csapatunkból egyikünk sem... Ezen senki nem csodálkozott, hiszen ő művész volt... És végül láthattam őt dolgozni, küzdeni például az akvarelltechnikával készülő portré nehézségeivel, láthattam őt örülni, ha jól sikerült egy-egy festmény...
Nehéz, már-már lehetetlen lesz nélküle a visszatérés Ráktanyára az idén nyáron. Hiányozni fog a barát, a kártyapartner, a reggeli mosoly, az amatőr próbálkozások szelíd kritikusa, a közös játékok feledhetetlen résztvevője